discipline

Az ajtóban egy termetes srác kérte tőlem a jegyem. Persze, hogy leejti… Gyorsan felkapom, hogy nesze haver siess, nem fogok miattad lemaradni a legjobb helyekről. Nézegeti, forgatja, tűrögeti előre-hátra, csak nem tudja letépni a letépni valót. Egy örökkévalóságnak tűnt, hogy mit szerencsétlenkedik azzal a kurva jeggyel, miközben csak azt láttam, hogy mellettem már egy nagyobb tömeg bejutott. Na, nekem sem kellett több: „Figyelj csak, segítek ok? Látom, nem megy…” És láss csodát abban a pillanatban sikerült neki. Fasza, bent vagyok. Még sorban álláskor összehaverkodtam 3 sráccal, így megbeszéltük, hogy középen, ha még lesz helyünk a 4-5 sorba próbálunk helyezkedni, mert szerintük ott a legjobb. Így is lett, hely volt, igaz, már csak ott, nagy bánatomra, de gondoltam majd úgyis előre tolakszom. Meg is beszéltük, hogy ha eltűnök, akkor valahol elől leszek, mert fényképezni akarok. Közben kattogtattam a gépet, próbáltam kitapasztalni, hogyan lehetne a lehető legjobb képeket csinálni. Szerencsére minden stimmelt, most már csak el kell kezdeni.

Hivatalosan 20. 00kor kezdődik Alec Empire. Előtte informálódtam róla ki Ő, mi Ő. Hát a zenéjét inkább hagyjuk, de úgy voltam vele, most azt az 1 órát kibírom, majd csak eltelik valahogy… Közben néhány perccel már el is múlott 20. 00. Ennek kezdtünk hangot is adni, hogy ugyan már minket ne várakoztassanak. És egyszer csak elsötétült minden, majd elkezdett zenének nem éppen nevezhető valami szólni. Túlélem, mondtam magamnak. Kigyúltak az első fények, és láthattuk a srácot amint a DJ pult mögül szolgáltatja számunkra zenéjét. Furcsa volt az egész, viszont 5 perc eltelte után valami eszméletlen ütemű zenét kezdett nyomi. Csodálkoztam is. Én és a mellettem lévő srác bőszen ugráltunk már, fejrázás is megvolt, holott a többiek még magukhoz sem tértek, hogy már elkezdődött. A ritmus jó volt, hangulat adott, nem lesz itt gond. Nagy meglepetésünkre fél óra után abbamaradt a zene. Ennek annyira nem örültem, mert kezdtem belejönni. Neki ennyire futotta ma. Nem baj, még fél óra. Mi ez a fél óra ahhoz a több hét várakozáshoz képest…

Közben magamban összeállítottam egy Setlist-et, hogy miket szeretnék hallani. Amíg gondolkodtam magamban, és próbáltam felocsúdni, hogy én most egy NIN koncerten vagyok, és nemsokára élőben fogom hallani, látni Őket, már el is múlott 21. 00.

Hangos Nine Inch Nails-ezésbe kezdtünk, hangot adva nem tetszésünknek a csúszás miatt. Nem több mint 5-10 perces késéssel felhangzott az első szám.

1. Pinion. A felvezető. Nem volt több fél percnél az egész.

Még fel sem eszméltem, mire kigyúltak a fények, és elkezdődött a dobok örült püffölése, ekkor jött a

2. szám: Wish. A tömeg őrjöngeni kezdett, ugráltunk, közben „énekeltünk”, és én eszeveszetten szorítottam a fényképezőt, mert esélyem sem volt képet csinálni. Már a szám végére csurom vizes voltam, pedig alig telt el néhány perc, és szusszal sem igen bírtam. Egyszerre énekelni, mozogni a tömeggel, arra figyelni, hogy talpon maradj, nehéz. Tényleg. Mi lesz itt???

3. szám: Last. Kezdtem kétségbe esni, hogy én ezt nem fogom bírni. Mivel nem ismertem a számot szolidan „csak” ugrabugráltam, és egyszerűen csak örültem, hogy a színpad közelében lehettem. Ez után mi következett?

4. szám: Discipline! Hurrá! Az elhangzott első sor után „Am I still tough enough?”ugyanezt a kérdést tettem fel magamban, majd válaszoltam is rá: Igen! Már kezdtem eléggé nehezen viselni a meleget, azt, hogy nyomtak össze minden irányból, amikor arra lettem figyelmes, hogy az én melltartóm bizony kikapcsolódott. Ez is csak velem történhet meg… Hihetetlen. Legközelebb tuti sportmelltartóba megyek ilyen helyre, az biztos nem kapcsol ki. Valahogy azért sikerült megoldanom a problémám, bízva abban, hogy ma már ez többször nem fog előfordulni.

5. szám: March Of The Pigs. Ennek igazán örültem. Imádom. Ez alatt a néhány perc alatt mindenki egy másik dimenzióba került. Nem csak mi, a színpadon lévők is. Mintha elhittük volna Nekik Mi is, és Ők maguk is, hogy malacok vagyunk mindannyian. Kinézetre legalábbis semmiképp sem hasonlítottunk emberre. Ez után mindenki tudta, hogy nem következhet más, mint a Piggy. És valóban.

6. szám: Piggy. Amikor ez a szám íródott Reznor abban a villában élt, ahol Roman Polanski (a rendező) 9 hónapos terhes feleségét Sharon Tate-et Charles Manson hippi bandája lemészárolta. Szó szerint. Majd a bejárati ajtóra a PIG szót „írták” a színésznő vérével. Sokan tudni vélték, hogy eme ajtó hatására született ez a szám (de Reznor bőszen tagad), ami nem kis botrányt kavart. Az az óta onnan elköltözött Reznor ezután is igényt tartott az ajtóra, így egy nagyobb összeg ellenében ma már az ő tulajdona. Na de most vissza a koncertre. Ekkor már a 2-3 sor között ingáztam, mikor mennyire lökdöstek. Szerencsétlenségemre ott megrekedt a levegő, eszméletlen meleg volt, a tüdőm sem bírta már a folyamatos ugrálást, éneklést, harcot, úgyhogy már azon gondolkodtam, hogy ha nem jutok kurva gyorsan levegőhöz, megvan rá az esély, hogy elájulok, mert nagyon szédültem.

7. szám: Reptile. Ez alatt egy sráccal folyamatosan küzdöttünk a 2. sorért, már amennyire én bírtam küzdeni, de ő kezdett eldurvulni, és miután könyökkel mellbevágott, gondoltam kicsit beléeresztettem a körmeim… hátha hatok rá. Különösebben nem hatotta meg, de szerencsés voltam, mert egy csajt ki kellett vinni, rosszul lett, így a helyére férkőztem, ezáltal némi levegőhöz jutottam. Ezúton is köszi.

8. szám: Burn.

9. szám: Gave up. Ekkorra már teljesen középen, Reznorral szemben álltam. Emlékszem, azon kaptam magam, hogy a szemembe néz, miközben énekli, hogy: „I tried, I gave up”. Gyorsan felemeltem a gépem, hogy ezt meg kell örökíteni. Rendes volt, látta a gépem, így belenézett. Hát persze, hogy pont az a 2 kép lett homályos, de annyit ki lehet venni, hogy tényleg belenéz. Nem máshová, hanem az én gépembe. Csakis az enyémbe. Thank You Trent. Szerencsére némi szusszanásnyi időt kaptunk ezek után, lassabb számok következetek.

10. szám: La Mer

11. Something I Can Never Have. Kellett a pihenő, ez most nagyon jól jött. Bőszen kattogtattam a gépem, hamár elhoztam... Szerencsére az emberek csak álltak, és énekeltek, szóval jó esélyem volt normális képeket csinálni. A lassabbak után egy szintén nem túl gyors szám:

12. Non-Entity. Szintén nagyon vártam. Éreztem, hogy lesz, ezért utolsó napokban még többet hallgattam, mint előtte.

13. Gone, Still

14. The Downward Spiral

A számok csak úgy pörögtek, az idő pedig egyre gyorsabban telt. Már érezhetően a vége felé jártunk.

15. Mr. Self Destruct

16. 1, 000, 000

17. Echoplex

18. Survivalism. Egész koncert alatt extázisban éreztem magam, de ez alatt a szám alatt valami más fogott el. Elmondani nehéz, de számomra ez jelentette a totális boldogságot. Ezt élőben hallani… mámor. Most már nyugodtan meghallhatok, konstatáltam magamban...

19. The Good Soldier

20. Dead Souls.

A Dead Souls után Reznor mondott egy kicsit hosszabb monológot, amiben elhangzott, hogy „George W. Bush is a retarded motherfucker” és, hogy ha Ő nem lenne, ez a szám nem született volna meg:

21. The Hand That Feeds. Köszönjük Bush! Ez is nagy kedvencem, úgyhogy amennyire még tudtam, és tőlem telt üvöltöttem, pedig addigra hangom már nem igen volt.

Majd az elmaradhatatlan:

22. Head Like A Hole.

A szám vége után pedig csend és sötétség.

Vége lenne? Kizárt. Hurt nélkül nem lehet vége. Évek óta ez a forgatókönyv. Minden koncert végén a Hurt-tel búcsúznak. Közben felgyúlt 2 db lámpa, amik szinte alig adtak valami fényt.

23. Hurt.

 

Aki nem ismeri a Hurt történetét, annak semmit nem jelent. Én ismerem, és részben emiatt is, furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Elmondhatatlan. Már az első sor után szinte libabőrös lettem és fáztam nagyon. Majd azon kaptam magam, hogy potyognak a könnyeim, és így éneklem, vagyis próbálom. Közben görcsösen figyeltem Reznor arcát, vajon neki ennyi év után ez a szám mit jelent. Jelent-e egyáltalán valamit? Azt hiszem jelentett. Mintha fájdalom ült volna ki az arcára, ahogy Nekünk is, Nekem is. Persze ez betudható a 2 órányi kemény zúzásnak is, de had legyek abban a hitben, hogy még most is ugyanazt érzi, amit anno.

A számnak vége lett, ők nagyon gyorsan elhagyták a színpadot, de előtte még utoljára megköszönték, hogy itt lehettek. Sokat nem beszéltek, néha 1-2 szám végén mondtak egy Thank You-t.

Összességében nagyon jó volt. Leszámítva, hogy úgy érzem most magam, mint akit valami présbe tettek. Fáj a hátam, a mellkasom, attól hogy szinte minden irányból eszméletlen nyomásnak voltam kitéve. Tudom, én akartam, de még ezek után is megérte. Egy napig az ágyat nyomtam, annyira kimerültem fizikailag. Mozdulni sem tudtam.

Maga a koncert kb. 2 órás volt. Amiket számokat vártam, 2 kivételével szinte mind volt. Ezúton is köszönet érte. Fantasztikus élmény volt. Ha lehetőségem lesz legközelebb is, elmegyek. Bár most egy darabig erre sajnos nem fog sor kerülni, ugyanis abbahagyják a koncertezést.

Összesen nem kevesebb, mint 400 képet csináltam, nem mondom, hogy éles mindegyik, de akad bőven köztük használható is. Kifelé menet is azért készítettem még néhány képet, hogy megörökítsem ezt is, de ezek már homályosak lettek. Már alig éltem, szóval betudható ennek is.

 

Jah, képzeljétek egy csaj tűsarkúban jött a koncertre:) Meg akartam örökíteni, de mire elővettem a gépet, a csaj elveszett a tömegben. Talán nem tudta milyen koncertre jött :D